És természetesen, attól is háborog a férfi, hogy amennyiben ő annyira agresszív lenne - lett volna - hogy azt nem bírhatta már a tök ártatlan mimóza-lélek, akkor miért van az, hogy az érzékeny lány-gyermekek az apával és nem az anyával akarnak élni? És ezt annak ellenére, hogy éppen az apa az, aki azt mondja, hogy nem kell a gyermeknek csokoládét, cukorkát és cukros-krémes süteményeket adni? És nem is ad nekik édességet! Vagyis, amikor éppen ő az, aki nem hízeleg a gyermekeknek és nem korrumpálja azokat, és mégis őt szeretik és választják a gyermeket? Hol van az agresszió? Nem-e annál a nőnél inkább, aki Szabó Linda barátnőnknek azokat a nagyképű és trágárságokkal telített leveleket írta?
Az Astrologos c. portálomon, az Enikő nevű olvasónk által nyitott és vezetett családtisztítási rovatában szó volt arról, de nem csak szó volt, hanem kifejtés is történt arról, hogy azok az mimózalelkű és nebáncsvirág anyák szülnek sorozatban lánygyermekeket, akiknek a mély-tudattalan ideavilága (oldatlan karmája) sokkal agresszívebb az átlagnál. És azok a nők fogannak és szülnek fiút, akik oldottabbak a férfiakkal és általában a külső világgal szemben. Így marad meg a természetben és a létben az egyensúly: az agresszívebb spirituális struktúrák kerülnek általában női, tehát gyengébb és gyengédebb lelki és testi burokba, és a kevésbé agresszív és irracionális karmával rendelkező, emberi spirituális struktúrák kerülnek olyan lelki és testi megnyilvánulási formába, amely burkok kellő erővel és képességekkel bírnak az adott külső életformák és fizikai struktúrák meg- és átváltoztatásához.
Nem kell ahhoz semmiféle szociális munkási főiskolai, egyetemi, vagy technikumi képzettség, hogy egy normális ember, beleérezzen abba, hogy mit is jelent az, hogy egy 5 – 6 éves, és ezúttal ténylegesen ártatlan gyermek kilenc – tíz hónapon át reggeltől estig és estétől reggelig (Éjszakákon át!) csak vakarózik, vakarózik és vakarózik, az őt kísérleti állatként kezelő lelkiismeretlen nagyanyja és az anyjának lekötelezett és azzal szembe fordulni nem merő „édesanyja” közömbössége következtében. És persze, sem asztrológusi sem metafizikusi képzettség és alapállás nem szükséges. Ehhez elég az, az elemi empátia – beleérzési készség – amely minden civilizált emberben ott kellene legyen! (Szociális munkásokról nem is beszélve!) – És mit tesznek a Zita-tanonc szociális munkások? A bestiális női szolidaritás szellemében, az apát kezdik szidni és erkölcsileg felelősségre vonni, amiért látván, hogy a harmadik figyelmeztetését is semmibe veszi az anya, a helyzet helyrehozatala érdekében, fényképet készített a szenvedő gyermek kétségbeejtő állapotáról!
Drága kicsi Turikám, hatodik hete van velünk és végre már csak a régi sebek hegei látszanak, újabb kiütés nem jött ki rajta mostanában. Hát persze: vitamindús táplálékot kap és tornászik, spórtól, mikor velem, mikor Violával. Távolról, már csak a soványsága tanúskodik az őszi-téli - tavaszi alvatlan éjszakáiról, de egyébként végre abszolút laza és szabad, mint minden normális gyermek, akire kellőképen oda figyelnek! Már meg szokta, hogy nekem mindent meg lehet őszintén mondani, és amikor rám néz, már nem kancsit oly vészterhesen a jobb szemére, mint június közepén. Mivel azonban a mély tudattalnja néha össze téveszti Violettát az édesanyjával (Néha úgy is szólítja), vagy mivel Violának ősz a haja, a dédnagymamával, tehát azokkal a személyekkel, akik körében már megtanulta, hogy léteznek tabu-témák (Bizonyára a nagymamára: vagyis Magdolnára vonatkozóan.) hát Violának még keményen befordítja néha a jobb szemét – elrejti a lelkét.
Honnan tehát ez a szociális munkási nem is korlátoltság, hanem gonoszság, ÉS NEM IS AZ FÁJ, HOGY NEM-SAJNÁLJÁK A GYERMEKEKT, hanem hogy egyáltalán NEM A TÖRVÉNY SZAVA ÉS BETŰJE SZELLEMÉBEN, hanem éppen annak ellenkezőleg JÁRJANAK EL! Az, hogy a törvény alkalmazása helyett, inkább tovább akarják szenvedtetni a gyermeket, mert ők, a hivatali nők, nem vele – a gyermek szenvedéseivel SZOLIDÁRISAK, hanem egy nőtársuknak az önérzetén esendő csorbát akarják az apa hülyévé tétele és egy újabb égre kiáltó igazságtalanság elkövetése árán, megelőzni? – Mondom: a mitológiai Salomé és a Hüdra effektus... – Hét hősi próbatétele közül, az volt az egyik feladata Heráklésznek, hogy ölje meg a Hüdrát! Hát iszonyú lelkierőre van szüksége hozzám hasonló módon, humanista - polgári szellemben nevelkedett férfinak, hogy ezzel a Hüdrával, ami nem más, mint a „női gyengeségek” Lilith-szolidaritása, szembe merjen nézni és ezzel az ezer fejű lénnyel harcba szállni. Hiszen nem becsületes férfi harcról van szó, hanem alattomos és aljas rágalmazásokról, amelyben éppen, hogy az esetleges bátorsága, de inkább csak elkeseredésében felébredt harciassága miatt nevezik a férfit agresszívnek.
És ettől teljességgel tehetetlen. Nem Herkulesi izmok kellenek a Lilith-Hüdra legyőzéséhez ilyen körülmények között, hanem a női gonoszság- és közömbösség leleplezésnek, vagyis a cukros és rózsaszínű látszat igazsággal szembeni valós igazság kimondásának a bátorsága. Nem is bátorság szükségeltetik ehhez, hanem maximális Istenhívés. Vagyis Bolondság: a Bolond vakmerő őrületnek látszó bátorsága.
Az én horoszkóprendelőim 95 százaléka nő. A legtöbb esetben természetesen párkapcsolati problémáik megoldása érdekében fordulnak hozzám sors-elemzésért a hölgyek. Ezért ma már nem is csodálkozom azon, hogy a párkapcsolatok 95 százaléka miért megy abszolút biztosan tönkre. Fiatal, és nem családos férfi koromban nagyon szerettem nagyjából velem egy idős férfiakkal barátkozni, velük beszélgetni, együtt múlatni. Sokat látott asztrológusként, akinek tehát a megrendelői többnyire nők, esküdni merek mindenre, hogy a férfiak körében messze nem annyi a tévképzet a nők szellemiségét, lelkiségét illetően, mint akár a leg értelmesebb és leg képzettebb nők körében is. Abszolút nem igaz az, amit a nők szoktak hangoztatni, hogy a férfiakat nem érdekli a nők személyisége, egyedisége, belső világa, lelkisége, stb., tehát az a bizonyos „plusz valami” ami megkülönböztet minden egyes nőt egyik a másiktól, és legfőképpen az nem igaz, hogy ez utóbbi idegesítené a férfiakat. Mindeközben elképesztő az a nők által kialakított és „megvallott”, sőt: elvárt, férfi-kép és képzet, amivel asztrológusként találkoznom kellett. Az én gyakorló asztrológusi tapasztalataim szerint ugyanis, a „női oldalról” elvárt pozitív férfi tulajdonság, egyáltalán nem arról szól, amiről „mi férfiak” azt elképzeljük. Egyszerűen nem jött, hogy elhiggyem, hogy az amit a nők a legfőbb pozitív férfi tulajdonságnak tartanak és találnak és amit megneveznek és elvárnak, az nem más, mint az ők érzéki és érzelmi elvárásainak a minél nagyobb kiszolgálási képessége. Hogy a legtöbb – persze, a legtöbb esetben mindig kudarcba fulladt és csalódással járó – szerelmet a nőkből azok a férfiak váltanak ki, akik „csodálatosan tudnak” simogatni és esetleg még „szépeket mondani” („Ó, Hazudj valami szépet...”) Ennyi. – Tényleg ennyi! Lussz – pász. Még az sem számít, ha ezek a férfiak más nőket is ugyanolyan csodálatosan simogattak és más nőknek is ugyanolyan szépeket mondtak, mert az elragadó benyomás, a pillanatnyi csodálatos érzés, amit keltenek, csak az ami számít igazán. Nem a gondoskodás, nem a kitartás, nem a helytállás, nem az egzisztenciáért és a gyermekek, vagy éppenséggel a feleség egészségért való küzdelem, nem a tehetség, vagy a ne adj isten az általános humánus alapállás, vagy esetleg a macsóság, vagyis a mondjuk természetinek, általános férfiasság.
Legutóbb egy, három férjet és ugyancsak három élettársat elnyűtt – őszintén beismerte, nem a, hogy nem szerette őket, csak melyiket ezért, melyiket azért kihasználta – negyvenöt éves hölgy horoszkópját készítettem el, akinek a képletében kulcspozíciót foglalt el a Szaturnusz. Reagálásaiban, de a sorsképletében is, világosan látszott, hogy gőze nincs arról, hogy mi lehet az apa, tehát fogtam magam, és ennek a, a Szaturnuszi elemnek szenteltem a legnagyobb fontosságot, két hangfelvételen át beszélve neki az apai szellemiségről, mondván, hogy azért van párkapcsolati problémája, mert őt a felelősségteljes apa startból (determinációból) irritálja és amint megérzi, azonnal hadakozni kezd ellene tudattalanul. Érdekes, hogy a legutóbbi szeretője, akibe „végre” betegesen szerelmes lett és alig tudta a segítségemmel elengedni, mivel a férfi elhagyta, a negatív Szaturnusz tökéletes megtestesülése volt: gyűjtő-mániás. A hölgy elmondása szerint, a férfi lakása, de még az udvara is, telve volt mindenféle használhatatlan lim-lommal és értéktelen kacattal, régi bútoroktól kezdve, rozsdás bádoglapokig, kilincsekig és nyílás-zárakig, dróttekercsekig és régi autóalkatrészekig. Miután leírtam számára azt a teljes tudatú férfit, akiben a felelősségteljes apa is jelen van, nem győzött a hölgy hálálkodni, hogy végre kinyitottam a szemét, de hozzá tette azt is, hogy ő azzal az apa típusú, felelősségteljes férfival akiről én beszéltem, az életében nem találkozott, pedig „evett” ő aztán férfit eleget!”
- Hát persze, hogy nem találkozott ilyennel: egyrészt mert ezt a típust manapság egyetlen emancipált nő sem keresi. Másrészt: a mai nő el sem képes az ilyet viselni. Figyelem uraim és hölgyeim: Nem kis jelentésű dolgot írtam le az imént! Még a férfiaknak sincs gőzük a bennük rejlő, tényleges felelősségeket vállalni lépes, potenciális apáról, és ezért nem is akarják azt realizálni, nem, hogy a manapság többnyire egyedül a mama által, vagy az anyjuk anyja (nagyi) által, azok hathatós segítségével (vagyis: keményen beavatkozó férfi-ellenes irányításával), tehát inkább csak az anyák által nevelt nők, a gyermekek hogylétét számon tartó és számon kérő apákat el tudnák fogadni, vagy viselni. Hacsak nem tudatosítja számukra ezt a férfi képzet- hiányt, vagy elemi félelmet egy asztrológus. Tehát azt, hogy éppen ez, az apától, vagyis a gyermekeik nemző férfiában rejlő potenciális apától való irtózat az ők nagy bajuk, amiért aztán semmi, aminek a férfi-női viszonyhoz valamilyen köze van, nem megy az életükben ...
„A páromban levő apától félek”, fogalmazta meg a diagnózist, a tavaly ősszel Emőke Szabó Linda barátnőnkhöz küldött egyik „őrületében”, amikor éppen készült titokban a családnak az újbóli felrobbantására, mivel, akárcsak másfél évvel korábban, újból „halálosan szerelmes lett”, egy olyan férfiba, aki mindegy, hogy ki, csak éppen ne legyen az ő gyermekeinek az édesapja. Úgy, hogy nem is tudható végül: vajon az újabb ellenállhatatlannak tűnő és végül szalmalángnak bizonyult szerelem volt-e az, ami miatt újból belé fogott a gyermekekkel és velem szembeni, máig tartó, sorozatos vétkeibe, vagy ez a félelem, a férfinak attól a Szaturnuszi – a gyermekekről való gondoskodást első sorban önmagán, de végül a gondoskodást azoknak az anyjával szemben is, számon tartó és igénylő, és számon kérő – részétől tehát, amely minden mai nőt „halálra tud idegesíteni”. Mivel az apaság szellemét hamisan pótolni hivatott hatóságok (Negatív Szaturnusz) is mindenben nekik, a szegény szenvedő anyáknak, adnak az ugyebár startból agresszív és zsarnok apával szemben igazat, a mai nőknek az a tévképzetük, hogy amiért ők szülték a gyermekeiket, azok az ők tulajdonát képezik és azt tehetnek velük, amit akarnak. Hogy jöhet tehát az apa (Az ők gyermekeikkel szembeni bensőséges kapcsolatához képest egy idegen személy!) Ahhoz hozza, hogy rajtuk bármit is számon kérjen az ők kizárólagos tulajdonát képező gyermekeikkel kapcsolatosan?
Emőkének az egész gyermekláthatással kapcsolatos tíz hónapos magán- és nyilvános hazudozással telt manőverezése is, mintha azt hivatott volna szolgálni, hogy engem szoktasson le a törvény által hozza ítélt gyermekekkel való törődésről.
És abban, hogy ezt a rém-képzetüket érvényesítsék, mindig ott van a nők hátsó zsebében „a férfi-agresszivitás” nevű adú ásza, amivel a nőknek minden körülmény között és mindig győzni lehet! A köztudatban csakis a férfiakra jellemző agresszivitás tehát az a nyerőkártya, amit azokra az apákra bármikor rá lehet kenni, válási ok gyanánt is ha kell és válás után a gyermekek megszerzése érdekében, akik nem részegeskednek, nem kurváznak, nem foci-, vagy box-rajongók, nem töltik az idejüket a barátoknál, vagy az interneten lógva, stb, hanem a többgyermekes családjuk jólétének a megteremtésére áldozzák az idejüket, sőt: az életüket. A GYERMEKEIVEL SZEMBEN FELELŐSSÉGTELJESEN VISELKEDŐ, ÉS A FELELŐSSÉGET LEGALÁBB RÉSZBEN A KÖZÖS GYERMEKEIK ÉDESANYÁTÓL IS ELVÁRÓ APA-FÉRFI lesz végül ELVISELHETETLENÜL ÉS KIBÍRHATATLANUL AGRESSZÍV és személyiség-elnyomó zsarnok, az úgy-e mindig ártatlan és a férfivel szemben megvédeni valóan gyenge nők számára!
Elég néhány ügyes célzást tenni, vagy csak sokatmondóan éreztetni, hogy a férji és az apai hivatását általánosan jól, tehát mindenki számára elfogadhatóan, sőt általánosan pozitívan elfogadottan gyakorló férfi (Nem részegeskedő, nem nő-hajhászó, nem kocsiját ha kell ha nem javítgató, díszítgető - tökéletesítő, és nem interneten lógó férfi), titokban és persze, csak a feleség által tudottan mégiscsak egy zsarnok, amint az otthonuk ajtaja be csukódik a háta mögött. És ezt a gazságot nem csak az együtt érző amazoni széplelkek hiszik el azonnal, de még az egyes, anyukájuk, vagy nagymamájuk által becsületesen elindított: "jól nevelt" gügye Ödönkék (férfiak) is, mint amilyen én is voltam, mindaddig, amíg mindezt meg nem próbálták lenyeletni velem, illetve a gyermekeimmel. És ettől az igazság szellemét mélyen bántó, alávaló szolidaritásban megnyilvánuló „nőiségtől”, végül aztán tényleg agresszív lesz a normális férfi! Úgy, ahogy én deklaráltan agresszíven fogok bánni ezentúl azonnal minden nővel, akivel bármilyen komolyabb dolgom is van és akiben csak egy kis hamisságot is érzek.
- Mert ha az Emő első (A Joe Ledzion miatti) "elmenekülésekor", esetleg viselkedtem volna is vele szemben néha türelmetlenül vagy közömbösen, de a válásunkat követően együtt töltött tíz (1O) hónap alatt, aztán kiemelten vigyáztam arra, hogy semmiféle bántódása ne essen, és mindene, ami a személyi fejlődéséhez szüksége van, ha csak a mi anyagi lehetőségeink szerint is, de meglegyen. Sőt: én abszolút szerelmi idillben éltem meg vele az utolsó két hónapot, itt kint a tavak mellett, még arra is vigyázva, hogy a gyermekektől legyen ideje az előadásaira felkészülni, majd a tábor végével, naplózni, színészek által felolvasott Hamvas Béla esszéket hallgatni, mantrázni, stb. Egészen világosan emlékszem arra az utolsó, együtt töltött napunkra, aminek a végén, "teljesen véletlenül" be büklögött a félszigetre az alkoholista ismerősöm, aki megszólalásig hasonlít a Csíkszeredai Szahadzsa Joga – oktatóra, és akinek a jelenléte miatt Emő annyira kifordult magából, hogy izzadni kezdett még a szájpréme is, és akitől aztán az indián zenét kaptuk, amitől még jobban behülyült, a Lindának írt levelei szerint. Nos, majdnem egész nap még csak nem is szóltam hozza, és a gyermekeket is halkabbra fogván, én etettem meg mind a kétszer, annak érdekében, hogy az édesanyjuk minél jobban el tudjon mélyülni magában. Ki a fene gondolta, hogy ez az "ártatlanka" az újabb családelhagyás tervét szövögeti az okos agyacskájában, amely tervben, az is benne volt már, hogy kiszedi a nevére érkezett, két hozzám ítélt gyermekünk Magyarországi ösztöndíját, meg a 8 hónapon át a felgyűlt, négy gyermekre járó állami segélyt, és lelépik vele? Milyen "érthető, jellegzetes férfi agressziót", milyen személyi elnyomást nem bírt ez kérem?
Miben, és miért is kell őt annyira megérteni, hogy e nagy megértés következtében, a tíz hónapon át az anyai hanyagság és közömbösség következtében majdhogynem már idülten bevarasodott Turulát készülnek újból hozza ajánlani a csíkszeredai városházi szüzek?
„Jóo Violetta:
A Szaturnusz és az apa iránti feltétlen igény
A Szaturnusz a beavató mester, hogy életünket spirituális alapon, az egyetemes törvények szerint vezessük, szükségünk van a Szaturnusz által jelölt tudásra, képességekre. Ezt a szaturnuszi-mesteri szerepet egy nő nehezebben tölti be saját gyermeke életében, hiszen megannyi érzelem él benne a gyermek irányában, és ezek hatása alatt nehéz mindig következetesnek lenni. Sok nő persze nem csak, hogy gyermekével szemben nehezen tud következetes és szigorú lenni, kellő indoklással, hanem általában a gyermekekhez és minden embertársához inkább kapcsolódik érzelmileg, legyen az akár pozitív, akár negatív érzelem. Ezért is van az, hogy a családon belül az apára vár a Szaturnuszi, beavató szerep, amely szerep ugyanolyan folyamatos - a születés első napjától, a gyermek felnőtté válásáig tart - mint a gondoskodó, anya-szerep. És ezért van az is, hogy ha nők uralnák a világot, akkor nem lennének háborúk ugyan, de halomra ölnék egymást és persze legelőször a férfiakat érzelmi-indulati alapon.
A Szaturnusz fegyelmezéseit nehezen viseljük, hiába kincset érő tanácsokkal lát el minket az életre, a női emancipáció úgy látszik nem nőtt még fel ahhoz, hogy tisztelni és megfelelően értékelni tudja ezt. Ahogyan sajnos a női emancipáció előretörése közben mindannyian, férfiak és nők egyaránt elfelejtettük, hogy egyáltalán mit jelent férfinak lenni. Mi nők nem csak végül, de úgy tűnik nagyrészt már az egyenjogúsági küzdelmek legelejétől kezdve nem a valódi, és értékes férfivel kívánunk egyenrangúak lenni, nem akarjuk a valódi férfi képességeit elsajátítani, mi csak a hitvány férfitől irigyelt önzést, ledérséget, pimaszságot, felelőtlenséget megirigyelve majmoljuk azt, női egyenjogúság címén a cigarettás, whiskys, nadrágos forradalmunkkal kezdődően. Sokszor aljasabbak, önzőbbek és felelőtlenebbek vagyunk, mint ők – a rosszfiúkkal versenyzünk, és nem csak a holywoodi filmvásznon, hanem a valóságban is. Persze, ahogyan a valóságban nincs Indiana Jones, úgy nem létezik Lara Croft (Tomb Raider) sem. De létezik sok önálló, szingli: politikusnő, cégvezetőnő, katonanő, modellnő, ügynöknő, orvosnő, pszichiáternő, pedagógusnő, hivatalnoknő, bolti eladónő, munkásnő stb. Elenyésző százalékuk van tisztában azzal, hogy milyen a valódi férfi, s mik a férfi értékei, s a férfi szerep milyen képességeket igényel. A nők nagyobb fizetést akarnak, nagyobb karriert, mint a párjuké, mert a párkapcsolatban és a házasságban többé nem adják másnak a férfi szerepet, hanem úgy gondolják: már az övék. Így teljes emberek. De hogyan lehetne az övék a szerep, ha fogalmuk sincs mik a férfi valódi értékei? Hogyan lehetne az övék, ha az édesanyjuk is átvette már az apa szerepét (ahogy tudta, s főként, ahogy ő képzelte, hogy kell irányítani a családot) és ezért pl. soha senki nem fegyelmezte őket következetesen? És a következetesség nem az, amit sok nő gondol, természetesen érzelmi alapon, és persze aztán indulati alapon, tulajdonképpen, hogy a kicsi gyermeket mindentől óvni és kímélni kell és minden vágyát ki kell elégíteni, és, hogy a gyerekkel csak ők ordíthatnak, hiszen ha az apa ordítana, az olyan durva lenne és ijesztő szegény gyereknek, ehelyett anyuka ordít és néha pofoz, ha épp betelik nála a pohár, tehát indulatból és egyáltalán nem józan megfontolásból és nevelési szándékkal, hanem egyszerűen csak azért, mert el fogy a türelmük (Negatív Szaturnusz!) .
Persze a nők ráfogják a nevelési szándékot mind a hisztérikus fegyelmezési próbálkozásaikra, mind a gyermekben gyönyörködő és élvezkedő kényeztetéseikre és aggodalmaskodásaikra… Azt hiszik, az irracionális hisztériázás egyenértékű az apa szigorú intő szavával és a megfontoltan adagolt apai pofonokkal – óriásit és végzeteset tévednek. Ahhoz képest hogy mennyire elterjedt és milyen súlyos mértékben szorítják ki a nők a férfit mind a párkapcsolaton belüli, velük szemben szükséges átvilágítói-leleplezési, megtermékenyítői szerepből és a gyermekekkel szembeni fegyelmező és nevelő apai szerepkörből, és élnek a férfiak így családi matriarchátusban, kötelezően adózva a családi kasszának, az apai - mára már csak névleges - címért adózva. És elterjedt legenda, hogy az apák nem is vágynak többre, főleg nők mondják keserű szájízzel, nagy belenyugvással. De valóban így van ez? A férfiak talán így tervezik előre a családi életüket? „Én csak leadom a pénzt és nézem a tv-t, mosom az autót, nyírom a füvet, vagy megyek a kocsmába, vagy meccsre.” Vagy! „Le se adom a pénzt, csak megyek a meccsre majd a kocsmába!
„És éveket szenvedek egy nő mellett, akivel rendszeresen keresztbe teszünk egymásnak.” Persze a nő sem így tervezi, amit viszont nem tud az, az, hogy ha elhidegíti magától a férfit az irányítói, apa-leszerelő ambícióival, ha megtöri, ugyanúgy nem lesz boldog soha. Egyenjogúság nincs. (Ezt Hamvas világosan kifejti a Tabula Smaragdina-ban. Az egyenjogúság az egység megrablása, tönkretétele.) Ha van egyenjogúság, akkor a család tönkremegy. Nem a férfi makacssága miatt, hanem a nő makacssága miatt. Ugyanis, ha eleve adott, hogy a nő érzelmesebb, akkor miért ne kellene eleve adott legyen, hogy a férfi racionálisabb legyen, higgadtabban hozzon döntéseket, a gyermeknevelésben, de a kapcsolat működését illetően is?
Aki spiritualitással foglalkozik, tudja, hogy az érzelmek alacsonyabb rendűek, mint a gondolatok. Tehát a nő akkor egyenrangú a férfivel, amikor higgadtan képes gondolkozni, erre viszont nem elég születni (jó racionális képességek, felelősségteljesség), ugyanis neméből fakadóan érzelmesebb a természete. Ahogyan a lány gyermek megtanulja kontrolálni érzelmeit, indulatait, szeszélyeit az apa irányítása, tanácsai, és fegyelmezése mellett, úgy készül fel a leendő párkapcsolatában is a férfire hallgatni, s majd hagyni a férjét kellő következetességgel és, ha kell: szigorral nevelni gyermekeiket. Milyen szép is lenne így! Viszont nem lehet nem észrevenni azt a kétségbeejtő és elharapózott tendenciát, hogy mivel a mai férfiakat és a tegnapiakat is már az irányítani vágyó érzelmes, kíméletes és rejtetten vagy nyíltan annál indulatosabb édesanyjuk nevelő célzatú pofonok helyett, pszicho-pedagógiai fogásokkal, lelkében már gyermekkorban megnyomorítva – leszerelve - a leendő férfit, de a leendő nőt is, amennyiben lányról beszélünk.
Női „következetesség” az is, hogy miután egy nőnek sikerült megtörni és megalázni a férjét, mert ő dolgosabb, eszesebb, érzelmesebb, okosabb, pénzkeresőbb, ügyesebb, strapabíróbb, áldozathozóbb stb. és a férj csodák csodájára, erre fel alkoholista lett és más nőknél is keresett vigaszt, levonja, hogy minden férfi hasztalan, gerinctelen, szoknyapecér, gyenge jellemű és kollaborálni velük nem érdemes.
Menthetetlenül önző és kéjvágyó, nőcsábász, felelőtlen férfiak mindig is léteztek – mondhatnánk, nyílván így van és nem lehet kideríteni mikor hol siklott ki a nevelésük: talán az apjuk is ilyen volt? Vagy talán az anyjuk leszerelte a szigorú és következetes apát, hogy kedvére kényeztethesse kicsi fiát, akiből aztán lett a nőket tárgyként kezelő, felelőtlen, hülye ripacs? Napjainkban egyértelműen kimondhatjuk, hogy az utóbbi történik, rányomva bélyegét az egész társadalomra. Erőszakos férfiak akadtak régen is, de erősek és erélyesek is. Mára ez utóbbiak eltűntek, mert a nők erőszakos többsége megtörte őket és az utódnemzésben új programot indított, anyuci kicsi fia projektnévvel. Végre az van a családban, amit a nők akarnak, dolgoznak, politizálnak és az apák helyett, érzelmi alapon, szerintük következetesen, az eredmények szerint teljesen rosszul fegyelmezik és főként: nem- fegyelmezik a gyerekeket. Hogy fegyelmezik-e és hogy akad-e még ma férfi, aki fegyelmezni meri a gyermekét akár a felesége ellenparancsával és a társadalom elítélő magatartásával bátran szembe menve, legyen a válasz ezekre a kérdésekre a híradó azon hírei, ahol kiskorúak bántalmaznak más gyermekeket vagy felnőtteket, pl. tanárokat is.
Sőt, állítom, hogy a milliókat kizsigerelő, egymást is kijátszó, titkolózó hazudozó, háttérmanipuláló, nagy környezeti katasztrófákért is felelős nagyhatalmak figurái mind a nők saját indulati és érzelmi alapú elvei, szeszélyei és állítólagos következetessége szerint nevelt személyek, s vagy az édesanyjuk leszerelte az édesapjukat vagy még az édesapa felmenői között megtörtént a „kormányváltás” férfiről nőre, apáról anyára. Mindenhol azzal találkozok, hogy az anyák a lányaikat vagy arra nevelik, hogy használják ki és nyomják el leendő férjüket, még ha ez olyan anyai aggodalmas jó tanács formájában is hangzik el, hogy „hagyd el azt a férfit, amelyik nem érti meg, hogy ez és ez téged fáraszt, te erre, s arra vágysz, neked is lehet ilyen-olyan vágyad, nem ő mondja meg mit csinálj… stb.” A férfi, amelyik fel meri emelni a hangját a gyermekei anyai korrumpálása ellen, az erőszakos, azt el kell hagyni, de vajon nem-e hozza a nő olyan helyzetbe, hogy fel kelljen emelni a hangját? Nem-e akarja meggyőzni olyasmiről, amiről a férfi úgy gondolja: nem igaz. Ez már egyenesen veszélyes a gyermekre nézve. Pl. hogy a gyereket kegyetlenség pofon vágni – csakhogy igazán komoly példával hozakodjak elő, túllépve a házi kedvenc öltöztetésén, babusgatásán, szájból etetésén és ágyba-szokatásán el egészen a vásárlási, kényeztetési szabadságérzésekig, hogy ezek normális dolgok-e. Győzze meg észérvekkel a férfi a nőt? Általában ezt próbálják, de a „szabadon” dohányozni vágyó, emancipált nők ugranak az ellenvéleményre és teszik a hülyét, bevetik a pszichológiai trükkjeiket és ha a férfi – és elég sok férfi – ezt nem veszi be, attól még folytatják, és ettől valahogy minden normális ember, egy normális nő is, ha hülyére veszik: felemeli a hangját.
Vagy talán nem? Arról meg a férfi nem tehet, ha férfias a hangja és ijesztőbben hangzik. Nem véletlenül alkotta így a természet, az isten, nem véletlenül ilyen a férfi. Nem azért, hogy a nő ki kérje magának a felemelt hangot. Igazából csak a rejtetten nagyon is agresszív nők viselik rosszul az erélyes férfiakat, és csak ők botránkoznak meg azon, ha egy férfi megpofoz egy gyereket, vagy akár nőt is. Nem azt mondom, hogy legyen szokás nőt megpofozni, viszont nem kell naivnak sem lenni: a nők nem angyalok, de sok angyali természetű nőben lakozik aljas fúria, ami gyermekként a folyamatos apai neveléstől megfosztva, bizony önmaga ellen játszó szörnyeteg lesz. És tulajdonképpen mindenki, aki a pozitív értelemben vett Szaturnuszi erőkkel, tehát az értelmes és következetes, ellentmondást nem tűrő fegyelmezéssel, korlátozással nem kerül harmóniába gyermekként, az felnőttként sokszor - szinte mindig maga ellen: a családja boldogsága és ezzel a saját boldogsága ellen is játszik majd.
Ébresztésképpen még néhány példa a személyes tapasztalataimból. Az én apám családjában is már a nagymamám, tehát az ő édesanyja volt az úr a házban, s édesanyáméknál is sikerült alkoholizmusba törni az apát. Az én szüleim között érdekes módon mai napig döntetlen, de kegyetlen állóháború, hidegháború folyik, és édesanyám annyit elért a csatáival, hogy végül nem tudtam meg, hogy édesapám vajon tudott volna-e következetesen fegyelmezni vagy sem? Nem kapott lehetőséget erre. Talán eleinte nem is volt ambíciója, hogy fegyelmezzen, később egyértelműen le lettek szerelve ezen törekvései. És igazából semmilyen családi köteléket nem éreztem vele szemben egészen felnőtt koromig. Nem szerettem a társaságát, esetleg, amikor viccelődött, de egyébként úgy tekintettem rá, mint egy albérlőre a lakásunkban. Mint egyfajta kellemetlenkedő alakra. Édesanyám sokszor panaszkodott rá és háborgásait direkt nekem adta elő, aztán ha ehhez nem sok kedvem volt, akkor számon kérte rajtam, hogy kinek panaszkodjon, megjegyzem gyermekkoromban történtek ezek. Felnőttként már nem érdekeltek a pszichológiai rám-hatásai, a bűntudatkeltés, sajnáltatás, a női-nem finomkodás alá rejtett agresszivitása, rejtett és fojtott haragvásai, gyűlölködései. „Ne menj férjhez soha.” Ki sem kellett mondani, persze azért elhangzott párszor, de enélkül is „rájöttem”, hogy a férfiakkal lehetetlen együtt élni. Ha a nő mindenáron irányítani akar, akkor nem képes rá. Fiatalkori szeretőim, mind félénkek voltak, anyuci pszichológiailag rávezette őket a nők kedvében járásra, s a női szeszély eltűrésére a sok kényeztetésért cserébe. Aztán szerencsére akadt egy erélyesebb férfi az életemben, aki elől nem menekülhettem. Mellette elfogadtam az anyaság és a feleségszerep gondolatát, de ez még csak a kezdet volt. Csak a gondolat. A gyakorlat távol állt tőle. A férfiról kiderült, hogy azért mégiscsak anyuci kedvence, de az a fajta, aki tárgyként kezeli a nőket, azt várja, hogy eltartsák (pénzeljék), babusgassák, kényeztessék és inkább hisztériás, mint erélyes és állítása és ígérete ellenére sem házasodni nem akar, sem gyereket. Csak rock zenésznek lenni és csajozni.
Szerencsére más következtetést vontam le belőle, minthogy minden pasi disznó és így tovább… Mert ekkor kezdtem metafizikával foglalkozni, és még ha az agresszív és férfi-irányító női lelkem tiltakozott is ezután is, hogy megismerjek egy olyan férfit, aki erélyes, felelősségteljes és értelmes is, az eszemmel valahogy mégis ebbe az irányba állítottam magam és célba is értem. És a célban elkezdődött a gyakorlati rész is.”
Nagyon hálás vagyok Jóo Violának amiért éppen ezekben a napokban, amikor az eddig oldottnak képzelt, mélyen tüzes (vulkanikus) anyai ági örökletes programomból eredő haragvási hajlamaim (Mérleg – Lilith: Tűzokádó Sárkány) két évi, alattomosan zagyva Vénuszi provokálása után, a csíkszeredai polgármesteri hivatalnál felfakadt mérgeim következtében lebetegedtem, Ő hívást érzett arra, hogy ilyen „mesteri” szinten írjon a Szaturnuszról. Ezzel nem csak, hogy az ide feltétlenül szükségessé vált, következő munkámat végezte el több mint felében, de „Istennek hála” leírt, kimondott olyan alapigazságokat is, amelyeket mostanában egyre ritkábban fogadnak el az anyák, és a pszichikailag anyává válni képtelen nők viszont még azt sem tudják viszont, hogy ilyesmi, hogy apai felelősség létezhet, illetve, hogy az egyáltalán nem csak azt jelenti hogy a melóba járó, vagy vállalkozó apa leadja a stexet az anyának. Sőt: hogy az a bizonyos Szaturnuszi felelősségtudat, aminek az apától való elvételét és a tanítónőnek, a szakóra-tanárnak, az edzőnek, majd a tanároknak és a pszichológusnak és később csak oly szívesen annak, átadták a nőkre is érvényes legyen, tehát, hogy a gyermek morális – szellemi fejlődéséért ők is felelősek, a gyermek apjával együtt, a sok szakember helyett egy modern nőnek sem jutna eszébe! Sőt: még az sem, hogy az erkölcsöt a szellemmel összekapcsolják! Mint az egyik, fent említett, sors-türelmi határhoz érkezett volt rendelőm, aki három férjet és ugyanannyi élettársat és mindez mellé rengeteg szeretőt kipróbál már, de állítólag egyikben sem emlékszik, hogy az, az apa, akiről én a hangfelvételen beszélek, bennük lenne. Persze, ha már csirájában eltaposta minden alkalommal, amint az jelentkezni merészelt! Mielőtt ugyanis odáig elvezettem, hogy a Szaturnusz mennyire fontos része az ő személyiségének is és nem egy tőle idegen, külső sorserő, a humanisztikus asztrológiai ismereteire alapozva, azt írta nekem, hogy „Az utóbbi időben a Szaturnusz őt folytonosan cseszteti”, és szeretne végre már ettől megszabadulni. El lehet képzelni az első reagálását arra a felvezetésemre, ami azt hivatott szolgálni, hogy magához közel engedje a pozitív szaturnuszi szelemet, sőt, hogy azonosuljon vele. Majdnem bepánikolt. Szerencsére, valamiért nagyon bízott bennem már az elejétől és nem „menekült el” teljesen a helyezet elől, csak további értelmezéseket igényelt, amit szívesen meg is adtam. A horoszkóp végére meg nem győzött hálálkodni, hogy rá nyitottam a szemét az élete legnagyobb problémája lényegére és megoldási lehetőségére.
Csak hogy megértsék a nők – az anyák, akik azt a keveset is amit látnak belőle, annyira félelmetesnek találják, hogy vagy eltiporják, amint a fejét bennünk felemeli, vagy azonnal kinevezik agressziónak, tehát ab ovo üldözendő, jellegzetesen negatív férfi tulajdonságnak, hogy nekünk férfiaknak, apáknak és nem apáknak, mennyire nehéz a szigorú és a szó szoros értelmében vetten könyörtelennek nevezhető Szaturnuszi – apai szellemiséggel kapcsolatba kerülni és azt teljes mélységében elfogadni, elmesélem a jelenlegi esettel kapcsolatos „szaturnuszi” viaskodásaimat.
Az első és a második „menekülésekor” is, Emőke a három nagyobb gyermeket hagyta nálam, és mindig csak Rékával „menekült” az állítólagos szerelmi boldogságai megvalósítása felé. Az első alkalommal még én is segítettem pakolni „az apja” (Az anyja férj-csaló szeretője, majd második férje, akivel az ősszel össze verekedett, aki az ősszel kizárta két gyermekével a kapunk kívül, és akit most az újraelhelyezési peres beadványában, az anyjával együtt, többszörösen a szüleimként emleget!) autóját, nem tudván, hogy mi áll a háttérben, oda adva neki szívesen még a csalásairól szóló titkait tartalmazó, általam vásárolt számítógépet is, meg az ugyancsak általam vásárolt kerékpárt, mindent, csak éppen mennyen, mivel nagyon meg voltam rémülve, hogy vagy megőrül itt nekem hirtelen, és én nézhetem magam egy őrült feleséggel és négy gyermekkel, vagy mielőtt az kiderülne, hogy nagy baj van az agyával, őrületében, valami tragikus dolgot művel a gyermekekkel.
És, amint aztán az rendre, lassan és nagyon lassan (A legutolsó és legveszélyesebb részlet csak hat hónap múlva) kiderült, a félelmeim nem voltak megalapozatlanok. Az utólag megkapott, Jáki Szilviával folytatott írott dialógusai alapján bárki számára világos lehet, hogy azokban a napokban – hetekben, teljesen elveszítette a józan ítélőképességét és a realitásérzékét. És a viselkedése is abszolút olyan volt, mint aki valamilyen drog, vagy valamilyen erős módosult tudatállapotot idéző gyógyszer hatása alatt van. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy akkor ő csak Rékát vitte magával, fel sem merült akkor még, hogy ez lehetne másképpen is. Csak miután az anyjánál ült sokáig és az, az ő közismert „józan eszével” meggyőzte a lányát, hogy fogadjon ügyvédet és annak a segítségével, adjon be külön egy válási keresetet, hát ebben Ő, nem, hogy Réka mellé még esetleg Turulát is igényelte volna, hanem egyszerre mind a négy gyermeket! – És abszolút meg vagyok ma győződve a történtek után (Turula csalánkiütéseinek a tíz hónapos „meghonosodásának”, vagyis az Emőnek a sebeit véresre és gennyesre vakaró szerencsétlen gyermek tíz hónapos szenvedéseivel szembeni őshüllői közömbösségét tapasztalván, valamint azt, hogy valahányszor a kicsiknek az előlünk való elzárása miatt lázadoztam, őt messze nem érdekelte az, hogy a nagyobb gyermekeivel találkozhat-e?), hogy Emőben semmiféle nyoma nincsen a gyermekei szeretetének. És ezt a meggyőződésemet abszolút alá támasztja a Turulának az anyjához való teljes átpasszolásának (A személyes felelősség teljes átpasszolásának) a kísérlete, vagyis a Turulától való megszabadulási kísérlete. Ő tehát egyáltalán nem azért kérte annak idején mind a négy gyermeket, mert olyan erős anyai érzelmekkel ragaszkodott volna hozzuk, hanem valamilyen sátáni számításból.
Mielőtt másodszor is „meglógott volna a család elől” ugyanis, mit sem sejtve arról, hogy újabb júdási gondolatokat forgat az agyában (Akkoriban azt képzeltem, hogy a lehető legnagyobb összhangban élünk, tehát el jutottunk már abba a bizalmi egységbe, hogy ezt megkérdezhetem: ), megkérdeztem, hogy ugyan mi a csudát kezdett volna ő mind a négy gyermekkel, hogy képzelte azt, hogy mind a négy egyedül nála legyen, és ha tudta, hogy még kettőt sem tud rendesen eltartani, akkor miért kért ilyesmit, miért akarta a nálam biztonságban levő gyermekeket mellőlem elhurcoltatni? Hát ő akkor azt válaszolta, hogy ezt soha nem fogja elmondani. – Nem is kell, mert ma már biztos vagyok benne, hogy ebben a teljesen irracionális bírósági igényében, a szokásához híven, abszolút megfontolatlanul, az anyja újabb zseniális ötletének adott mindössze hivatalos formát. Akárcsak most, is, amikor át akarta passzolni neki Turulát, miközben ő felvételizett a Csíkszeredai székhelyű Sapietntia egyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Anukának ugyanis végig az fájt és többek között azért is választotta el a lányát tőlem, hogy nem fejezte be az egyetemet, holott ő tanárnőnek álmodta meg a lányát! Márpedig az ő akaratának és terveinek, ha van azoknak még értelme, ha nincs, és ha egy egész család is rokkan bele a büdös nagy anyai ambíciójába, meg kell valósulnia! – Éppen úgy, ahogy a saját szervezetének kötelessége volt a cigaretta füstöt egy tíz perces túlvilági látogatással egybekötött szívroham után három napra elfogadnia, és ahogyan nála a gyermekeknek csokoládét és cukorkát kell ennie, ha kell, ha nem, annak ellenére, hogy a szerencsétlenek attól mind csalánkütésesek. Hát ugyanúgy az ő lányának is, tanári diplomát adó egyetemet kell végeznie minden áron, annak ellenére, hogy ahogy Magyarországon, úgy itt is egyre kevesebb tanárra van szükség, mivel egyre kevesebb a gyermek. Az erdélyi magyar gyermekek számcsökkenéséről és így a magyartanári szükségletek csökkenéséről nem is beszélve. És ha már magyar-tanárságról beszélünk, akkor hivatásról és hivatástudatról is beszélünk. Kozma Emőkének, aki egy magyar tanári diplománál manapság sokkal többet érő asztrológusi diplomája van már, inkább abban kellett volna hivatást gyakorolnia, hogy példaadó anyai helytállásával is, de még inkább asztrológusi minőségében, hozzá járuljon az Erdélyi magyaroknak a fölösleges elvándorlása csökkentéséhez, és persze, a gyermekvállalási kedvük növeléséhez. Már csak azért is, hogy amennyiben komolyan a tanári pályát választaná valamelyik gyermekünk, akkor legyen, akit tanítson magyar nyelv és irodalomra, sőt: egyáltalán magyar nyelven bármire is. - De amint tudjuk, a Bak Lilithnél a rögeszmés vakság és az abból következő hülyeség áll az első helyen, és ezt a rögeszmés ambíciót szolgálja a Nap-Hold együttállással járó, csodált anyának való bunkó bégetés. Annak a gyermekeket kötelezően csokoládéztató – cukorkáztató pedagógus-anyának való bégetés, akinek a 11 éves fia még mindig bepisil éjszakánként!
Szóval, román katonaként láttam és a magam bőrén is megtapasztaltam az aljassággal párosuló öncélú emberi gonoszság poklait, sőt: maga a kaszárnyán kívüli élet sem volt sokkal emberibb a Ceausescu féle nemzeti-szocialista Romániában. És ebben a sötét-tapasztalatban nem feltétlenül mindig a hatalom emberei részesítettek. Sőt: amint azt a Táltos Bolond c. regényemben megírtam, a fiamnak a nagyszülei és rajtuk keresztül, a Magyarországra disszidált első feleségem sokkal jobban kikészítettek másfél év alatt, mint a szekus tisztek tizenöt év alatt! De arra soha nem gondoltam, hogy egy normális édesanya képes hosszú hónapokon át tétlenül azt nézni, amint az öt és fél – hat éves kicsi gyermeke véresre vakarja magát folyamatosan, CSUPÁN CSAK AZÉRT MERT NEM MER AZ ANYJÁRA RÁSZOLNI ERÉLYESEN (És, ha nem használ, akár azt pofon is verni, és ha az sem használ akkor a torkának ugrani!!!), HOGY NE ADJON ANNAK CSOKOLÁDÉT! Azt soha nem gondoltam tehát, hogy valaha is találkozni fogok ilyen, a saját gyermekével szembeni őshüllői közönnyel rendelkező nővel – anyával. De azt, hogy ez a nő az én gyermekeim „édesanyja” lesz, aztán soha nem képzeltem volna!
Pedig ott áll, a horoszkópomban a hét bolygó – közöttük a Plútó, a Lilit-Mars és a Nap által támadott Holdam a kilences házban! – De én azt képzeltem, hogy az Enikő halálakor átélt megrázkódtatás és az azt követő és a teljes gyászévben lezajló magamban való kutakodásaim és tisztulásaim, illetve az, hogy nagyon örvendtem az Enikőt követő gyermekeink születésének, és hogy dolgoztam értük és gondoztam és neveltem őket, és, hogy tulajdonképpen az egész életemet feláldoztam nekik és az édesanyjuknak, elég lesz ahhoz, hogy a negatív Holdam által is jelzett súlyos Rák-karmámat ledolgozzam, és, hogy a bennem levő gyermekellenes őshüllőt legyőzzem. De nem lehetett, hiszen, a rezonancia törvénye alapján, ezt, az anyai ági ősanyáimtól öröklött őshüllőt megtestesítő női szörnyet már 12 évvel korábban be vonzottam a sorsomba ész az egész életembe és ott élt mellettem. De mellettem nem tudta kiélni a hüllői egoizmusát, el kellett, hát innen meneküljön és megfordulván, meg kellett kíséreljen engem is szétmarcangolni, ha hagyom magam. És ezt attól függetlenül, hogy a gyermekeink sorsa mi lesz. Hiszen ő egy őshüllő, aki csak egyet tud: bosszút állni a férfin. Ha megtermékenyítette azért, ha nem termékenyítette meg akkor azért. A történtek tükrében ugyanis, Kozma Emőke teljes egészében egy ilyen, a gyermekei hogy létével és jövőjével szemben, abszolút közömbös, ragadozó őshüllői erkölccsel bír, akinek a gyermeke szenvedése nem képes elérni a szívéig, mert neki egyetlen fontos dolog létezik: a család-vállalás miatt félre tett fiatalkori világi-ambíciók és álmok beteljesítése. Hát ez tökéletesen beillik az én horoszkópom logikájába, csak azt nem tudom elképzelni még, hogy Mészáros Angélának mi keresni valója van benne? Mert, ő az irracionális igazságtalankodásával olyan feszültséget okozott bennem, amit már az én agyam sem bírt feldolgozni, de mivel a Turula sorsa forgott a kockán, a hirtelen kiváltott gyűlöletemet a Nappali rációm lenyomta a mély tudattalan világába, ahol az olyan alacsony vibrációkat keltett, hogy muszáj volt azonnal egy, az egész szervezetemet gyulladásba hozó vírussal kapcsolatban kerülnöm. Persze, miután a magas lázzal járó gyulladás elmúlt a szervezetem szintjén, az bent maradt még a skorpiói félelem-szervemben: a végbelemben. (Eseményről eseményig sodródva, az végén már azon kaptam magam, hogy teljesen kétségbeestem és rettegni kezdtem, hogy ELVEZETT AZ IGAZSÁG, hogy nem is létezik az Isteni Igazság, amiben eddig erősen hittem.) Még most is vérzik tehát a nyár elején már végképpen gyógyultnak képzelt végbelem, jelezvén, hogy el kell engednem és el kell bocsátanom abszolút mindent, és meg kell elégednem az Isteni Igazság létezésében való hitemmel. Hogy nem kell félnem, nem csak önmagamért (Ami már évek óta csak annyiban tét nálam, hogy bármi történhet, nem érdekel, csak éppen a munkaerőm és képességem maradjon meg ahhoz, hogy a gyermekeket felnevelhessem.) de még Turuláért, vagy valamelyik más gyermekemért sem! – Hogyan lehetséges egy ilyen hitet elérni, amikor azt láttam, amit láttam? És egyáltalán lehetséges? És éppen egy ilyen Angéla féle feminista őrültség megtapasztalása után?
Fentebb írtam, hogy az első szerelmi „menekülésekor” Emő nem vitte Turulát magával, és csak azt követően adtam oda, miután férfiként a három kislányt teljesen elláttam, hogy ő az anyja parancsára, mind a négy gyermeket kérte és az apa gyűlölő feminista hivatalnokok oda is ajánlották mind a négy gyermeket. Ekkor, azért is, mert Turula el kezdett egyre jobban válogatni az evésnél, és amiatt, mert én ezt, és más kényeskedéseit nem jó szemmel néztem és ennek hangot is adtam, egyre többet kezdte hangoztatni, hogy ő közben az anyukájával is szeretne lenni, nem csak velem. Hát el magyaráztam neki, hogy mivel az anyukája nem akar hozzánk vissza jönni, csak úgy lehet az anyukájával, hogy amennyiben oda adom őt az édesanyjának, akkor többet nem lesz velünk és, amennyiben tovább kényeskedik és válogat az ételben, el viszem az anyukájához, de akkor már csak ritkán tud velünk találkozni. Az igazság tehát az, hogy részben amiatt is, hogy a kis Turula az ő növekvő étkezési válogatásával egyre jobban nehezítette, az amúgy sem könnyű dolgomat és másfelől, arra gondoltam, hogy amennyiben Emőhöz kerül, az fel fogja végre, hogy milyen nehéz több gyermeket gondozni és nevelni és le tesz arról, hogy mind a négy gyermeknek az itthonról való elhurcolásához ragaszkodjék. Becsületesen megvallva tehát, feláldoztam Turulát, annak érdekében, hogy a két nagyobbat, akiknek már kezdett kialakulni az egyéni értelme mellett az erkölcsi érzéke is, megmentsem. Nem kívánom senkinek ezt a döntést és ezt a választást, de ez volt akkor a leg célszerűbb. Arra gondoltam, hogy amennyiben sikerül a két nagyobb testvért megmenteni és helyesen nevelni, akármennyire is el szoknának a kicsikék tőlem és elvadulnának erkölcsileg az anyjuk és a nagyanyjuk mellett, a nővéreikre majd csak fognak hallgatni, különösképpen, ha azt látják majd, hogy azok jobban eligazodnak az életben mint ők. Hogy a leginkább emiatt a drákoi döntésem miatt gyötört utólag a lelkiismeret és ennek a kényszerben hozott, válás közbeni döntésemnek a feloldási lehetőségét láttam meg abban, hogy Emő 2OO8 augusztus 15-én úgy meglátogatott a két kicsivel együtt, hogy velem is aludt azon az éjszakán, és másnap el kezdtünk egy virtuális családegyesítési lehetőségről tárgyalni, talán nem kell senkinek magyaráznom.
És a második szerelemi beteljesedés felé való menekülése alkalmával sem vitte el Emő Turulát és nem is volt szó arról az elején, hogy magával vinné. De hiába, mert hivatalosan hozza volt ítélve, és tudtam, hogy amint „kijózanodik” a szerelmi és a szahadzsa-joga kábulatából, azonnal fogja a gyermeket kérni. Én legalább is akkor ezt úgy képzeltem. Ma már erős kételyeim vannak és azt bánom, hogy miért nem indítottam akkor azonnal be azt a gyermek újraelhelyezési pert, amire végül csak kilenc hónap után szántam el magam látván a negatív történeteket. Szóval, mivel akkoriban Turula újból el kezdte az ételválogatást, és az anyjának az akkoriban igen intenzíven át élt felelőtlenkedéseinek a jelei: a kiütések is kijöttek rajta, de legfőképpen azért, mert Etelkának a második osztály elején komoly tanulási problémái kerültek és én képtelen voltam akkor mindezt egybe fogva, normálisan lerendezni, gyorsan Turulát is levittem Csíkszentgyörgyre. Persze, ebben a tehetetlenségemben és elkeseredettségemben elkövetett gaztettembe bele vegyült egy olyan remény is, hogy a két gyermekről való gondoskodás kényszerétől Emő sokkal hamarabb kijózanodik mint korábban, és velük együtt haza költőzik újból. De hát nem ez történt. Azt, hogy mi történt, nem kívánom itt elismételni. Tény, hogy nagyon megbántam azt, hogy Turulát oda adtam, ahelyett, hogy még akkor frissiben el kezdjek harcolni érte, hiszen már akkor is nyilvánvaló volt az anyjának az iránta – irántuk való, magas felelőtlenkedése.
Az Angéla támadása, tehát az angyali támadás (spirituális agresszió), és a támadást követő jellegzetesen karmikus betegségem (Az én ellen-agresszióm következménye), rá világított arra a Szaturnuszi gyengeségemre, amitől végül is ki voltam borítható: a bennem még mindig, ha nagyon mélyen is, de létező, rejtett kételkedésemre, amivel azzal áltattam titokban magamat, hogy ez a lecke talán már elég lesz Emőnek és ezen túl már jobban fog vigyázni a gyermekre, nagyobb felelősséggel viseltetik majd vele – velük szemben. A sorsképletemben, a Szaturnusz és a Vénusz együtt állnak, de miközben a Szaturnuszt pozitívan fényszögeli a Jupiter, a vele együtt álló Vénuszt, ha az engedettnél nagyobb tűrési határral is, de negyed-szembenállásban fényszögeli a Hold. Ez a Vénusznak: tehát a „gyenge nőknek” tett korrupt engedményre való ösztönös hajlamom tehát az, ami mindig megrontja az apai felelősségtudatomat. A süket hitem abban, hogy a nők azért mégis csak több jósággal és szeretettel bírnak ab ovo, mint a férfiiak. Ezzel kellett tehát, mint örökös agressziós góccal, mint a végső és hosszú távú következményeiben mindig mérges konfliktust és ezzel agressziót eredményező ostoba gyengeségemmel le számolnom, és el magyaráznom magamnak, hogy Turula, aki most már látható módon, tudatosan igyekszik nem kényeskedni és nem válogatni, mert „apukával akarok maradni”, NEM LHET SZÁMOMRA PROBLÉMA és olyan külön teher, amit nem lennék képes úgy kielégíteni, hogy attól senki, tehát egyik testvére se kerüljön hátrányba, nem jelentheti azt soha többé, hogy emiatt Etelkával, vagy Medárdával kevesebbet foglakozhatok, hogy az ők szükségleteit nem elégíthetem ki. Erről van tehát szó: az Ikrek gyakorlati körében: a III. házban álló Liluthemmel, nem szabad többé magamnak olyan gondolatokat meg engednem, miszerint Turula plusz terhet jelentene a másik két, nálam levő gyermekkel szemben. És akkor, ha ebben én egészen biztos vagyok, akkor, mindazok után, amit vele művelt az édesanyja, nem létezik az a feminista szolidaritási-erő, amely az én vele szemben érzett felelősségemnek az erejéből ki tudná őt mellőlem szakítani. Ideig – óráig esetleg ez még lehetséges, de maximum egy fél éven belül, neki mindenképpen hozzánk kell kerülnie. Nem létezik, hogy a szilárd és határozott apai felelősségtudatot, amely a gyermeknek a felnőtt koráig való elérkezéséig látja előre a fejlődése mozzanatait és a kamaszkor csapdáinak a helyes nevelés és okítás útján történő elkerülési lehetőségeit teljes éberségében tartja, le tudná győzni az üres és Lilith-szolgáló, női szolidaritás.
Nőknek anyának lenni tehát, magától adódik még akkor is, ha egy bizonyos kor után (24 éves kortól ez holtbiztosan beáll!), a legtöbbjük előbb le kell győznie a Rák - karmának a különböző változatait: az attól való iszonyattól, hogy magzat (valami idegen lény...) kerül az ő szervezetébe (méhébe), el egészen a családanyai szerepkörtől való iszonyatig, attól való menekülési mániákig. Ez utóbbiak ha fiatalon férjhez mennek és nem védekeznek a magzatfoganás ellen, van esélyük arra, hogy egészséges anyákká váljanak és egészséges gyermekeket szüljenek. 24 – 26 éves kor után ez – kauzális személyi horoszkóp nélkül - egyre nehezebben fog menni. Mármint a családanyai szerepkör lelki és felelősségteljes elfogadása, és főként a magzatfoganás, valamint a szövődménymentes gyermekszülés. De ha fiatalon normálisan és természetesen, ha később ugyan, de asztrológiai, vagy pszichológiai segítséggel, de sikerül anyává válni, az anyaság állapota már eleve adott, hiszen ők hordják ki kilenc hónapon keresztül a magzatot és ők szülik meg, illetve belőlük műtik ki az orvosok, ha a tudományban jobban bíznak mint a saját természetes és isteni normalitásukban. Minden esetre az anyaság emiatt eleve „látható” és észlelhető nem kell valahonnan az ismeretlen lelki és szellemi ködökből azt elővenni. Az apaság viszont, koránt sem nem ilyen egyértelmű! Ahhoz és arra hívást kell éreznie belülről a férfinak. Az nem adott eleve, mint az anyaság. Hiába, hogy jól fényszögelt a Szaturnuszom, mert a Rák - karmám miatt, egyszerűen semmit nem éreztem, amikor a fiamat megláttam, az elutasításon kívül, amiért újszülöttként egyáltalán nem hozzám hasonlított, hanem az utált apósomra.
Mivel nem szerelemből vettem el az első feleségemet, hanem hamis tisztességi érzésből, és amikor azt láttam már az esküvőnk napján, hogy a jobb anyagi helyzete miatt fölényeskedik velem, azonnal eldöntöttem, hogy mihelyt a nyáron megszületendő gyermeknek nem kell szopnia, elválok, azt követően, csak az illendőség kedvéért vettem magamhoz néha, a korához képest értelmileg eléggé vissza maradt gyermeket és elszórakozgattam a kis-hülyémmel, minden különösebb felelősség- és apai érzések nélkül. Aztán, amikor az édesanyja disszidált Romániából az Angéla édesapjával, és láttam, hogy a gyermek kezd vonzódni irántam, én is kezdtem jobban oda figyelni rá, mindaddig, amíg bizonyos jelekből rá nem jöttem, hogy ez egyáltalán nem is buta gyermek – tehát rám is hasonlít szellemben, nem csak az apósomra – hanem csak arról van szó, hogy intellektuális szempontból, nem volt provokálva, vagyis: ingerszegény környezetben jutott el a hatodik évébe. Ekkor ébredt fel iránta a felelősségérzetem, arra gondolván, hogy ez a gyermek ha ki megy Magyarországra, ahol az anyja még annyit sem tud vele foglalkozni, mint amennyit itthon (nem) foglalkozott vele, egy kész nyomorúság lesz számára az iskola, mint amilyen volt az én számomra, amiért az anyám (apám nélkül...) román iskolába adott. Mi tagadás, a hiúság is szerepet kapott abban, hogy a kezdetben csak ideiglenes állapotra gondolva, de törvényes úton magamhoz ítéltettem a gyermeket, arra gondolván, hogy ha ki is megy majd Magyarországra, letagadhatatlanul az én nevemet fogja viselni, és hogy néz az majd ki, hogy Kozma Szilárd költőnek a fia, alig tud átbukni egyik osztályból a másikba. Magamhoz vettem tehát és verseket tanultunk, számolni tanultunk, egyenesen beszélni (Nem hazudni!) tanultunk. Utóbbi sokkal nehezebben ment mint az előbbiek, mert ahol nevelkedett addig, annyira napirenden volt a hazudozás, hogy a szerencsétlen az elején még azt sem érette, hogy mi a fenét igénylek tőle. Szóval, akkor „jött be” az, hogy nem csak értelmileg, de erkölcsileg is felelősséggel tartozom a gyermekkel, egészen pontosan, a jövendő felnőttel szemben. Csodák csodája, az a gyermek, akit egy évvel korábban azért hordoztak a logopédusokhoz, hogy a kötelező beiskoláztatását el tudják halasztani, a korának megfelelő időben kerülvén iskolába, jó tanulóként zárta az első iskolai félévet. Aztán jött a rendszerváltás és én el mentem néhány hétre Magyarországra, rézben, hogy érezzem, hogy tényleg szabad vagyok végre, részben meg demokráciát tanulni, mivel egyáltalán nem voltam képes értelmezni a körülöttem történteket. Eközben viszont a nagyapja elrabolta Zalárdot Csíkszereda főteréről, amikor az békésen ment iskolába. Szemtanúk szerint még dulakodtak is, úgy, hogy az öreg el is esett, de a végén csak sikerült a hóna alá kapni és haza vinni a gyermeket, majd valamilyen, számomra máig rejtélyes módon átcsempésznie a határon és elvinnie az anyjához. Azt újfent leírtam a regényben, hogy milyen ügyvédi trükkökkel játszották ki, hogy az elrabolt gyermeket végül is a Csíkszeredai bíróság az anyjának ítélte. Ez a két év viszont számomra elég volt ahhoz, hogy azt a, csakis az apaságra jellemző felelősségérzetet, amivel a nevelés útján kellett volna felnőnöm, megszerezzem. Állítom, hogy ez a gyermek és a gyermekek jövőjét, illetve azoknak a jövőbeni értelmi és erkölcsi helytállását is folytonosan számon tartó, szemmélyes felelősség-tudat, teljesen más az anyák ötlet szerű és a gyermeknek mindig csak a pillanatnyi jólétére koncentráló felelősség érzésénél, ami inkább féltés és aggodalom, mintsem tudatos felelősség! Semmi nincs véletlenül a létben, a mi Lilithünk által befolyásolt érzéseinken kívül.
